Nagy a felhajtás, december elseje van. Száz évvel ezelőtt éppen ezen a napon zajlott a híres gyulafehérvári román nemzetgyűlés, ahol a román küldöttek határozatot hoztak Erdély egyesüléséről Romániával. Keleti szomszédunknál centenáriumi ünnepségek, nálunk számvetés és ökölrázás. A semmiért. Ugyanis az első világháborút lezáró békekötéskor ennek a gyulafehérvári dekrétumnak semmi jelentősége nem volt.

Az vitathatatlan, hogy tragédia volt ez a magyarság számára, amit talán a mai napig nem tudtunk teljesen kiheverni, viszont hajlamosak vagyunk elfelejteni, hogy egyben esélyt is kaptunk az önálló, független, demokratikus, valóban polgári és modern Magyarország megteremtésére. Esélyt, amivel persze - hiszen magyarok vagyunk - ismét nem tudtunk élni. Horthyék az irredentizmus és a felkorbácsolt nacionalizmus leple alatt gyorsan visszarendezték a színpadot, és mintha mi sem történt volna - ugyan a Habsburgok nélkül -, ott folytatták, ahol abbahagyták. Elszabotált földreform, égbekiáltó szociális egyenlőtlenségek és a konktraszelektált hazai elit származási alapon történő privilégizálása.

Pedig lehetett volna másképp is. A 93 ezer négyzetkilométerre zsugorodó Magyarország egy soknemzetiségű országból nemzetállammá vált. Megszabadultunk az osztrák uralkodó családtól és az országot szétfeszítő nemzetiségi problémáktól. Lebonthattuk volna a feudalizmus maradékát és apránként elkezdhettük volna a felzárkózást a nyugati demokráciákhoz. Csak ehhez el kellett volna engednünk a "kis ország, nagy nemzet" hamis ábrándját.

Ebből táplálkozik a mai kormányzati kurzus is. Orbánék ugyan nem akarnak határmódosítást, de ugyanarra használják a külhoni magyrokat, mint szellemi-politikai elődeik: a nemzeti pátosszal szinte minden disznóságot, minden társadalmi-gazdasági reform elszabotálását el lehet takarni. A határon túli magyarság pedig mindennek nem csak az eszköze, hanem eleven emlékműve is.

Ki kellene már végre mondani, hogy vagyunk itt néhány millióan, akik nem nagy Magyarországot akarunk, hanem sikereset. Nem feltétlenül nemzetit, hanem haladót és polgárit.  Európait.

Tulajdonképpen hálás vagyok Toroczkai Lászlónak és a mögötte álló erőknek. Azon erőknek, akikről csak homályos sejtéseink vannak, hogy kik is lehetnek ők. Segítenek nekünk megszabadulni a Jobbiktól. Attól a párttól, amely sikeresen megakadályozta a kétosztatú politikai paletta ismételt kialakulását Magyarországon és bár talán szándékán kívül, de sokat segített Orbán Viktornak a centrális erőtér fenntartásában. 

Mert a Nemzeti Együttműködés Rendszerét lebontani csak balról lehet. Az nem fordulhat még egyszer elő, hogy a szabad, liberális, nyugatias Magyarország híveinek - kényszerből és taktikai megfontolásból - erre az egykori szélsőjobboldali pártra kelljen szavazniuk. Azt hiszem kimondhatjuk, hogy a Jobbik rálépett a lassú leépülés és eljelentéktelenedés útjára. Ez csak azért nem következett be korábban, mert a Fidesz által diktált aljas, pökhendi, arrogáns és velejéig korrupt politika gerjesztette indulat egyben tudta tartani táborát. De csak ez, semmi egyéb.

Arra emlékszik még valaki, hogy egy esetlegesen létrejövő Vona-kormánynak Dúró Dóra lett volna az oktatási minisztere? Csak szeretném halkan és diszkréten jelezni, hogy az említett hölgy épp most csatlakozott ahhoz politikai közösséghez, amelynek deklarált célja a fehér Magyarország. Ennyit a néppártosodott és 21. századi Jobbikról.

Nem jött ez össze, fiúk. És nem is igen fog, mert pont a 21. századi Magyarország lényegét nem sikerült megértenetek. Retorikailag talán már valóban kezdtetek PC-k lenni, csak sajnos a "borzalmas tagság" továbbra is veletek maradt és még ti is előszeretettel használtátok azt a szimbólumrendszert, ami a Fidesz politikájának is szerves része. Innen sarjadzik, ered, fakad a NER. Nem sikerült megszabadulnotok a káros Horthy-nosztalgiától, az Árpád-sávos zászló kultuszától, az önámító revizionizmustól és a korona már-már érthetetlen és fanatikus imádatától. Tudom-tudom, a magyar jobboldalon az amolyan alapvetés - még a Fidesz egy jelentős részében is -, hogy nincs ezekkel semmi baj, mert az Árpád-sávos zászlót a nyilasok csak kisajátították, ez egy történelmi szimbólum, amit meg kell tisztítani. Nem is értik, hogy az a probléma a zsinóros bocskaival és a 19. század minden giccses-hagymázas nép-nemzeti kellékével, hogy sikeresen megakadályozta a modern Magyarország megszületését. Itt lenne végre az ideje, hogy kimondjuk: a korona a múzeumba való és nem a népképviselet legfőbb intézményének épületébe, az árpás-sávos zászló a múzeumba, a zsinóros bocskait pedig hagyjuk meg a néptáncosoknak és a hagyományörzőknek. 

El kellene végre felejteniük a hamis mítoszokat, a sosem volt nagyság távoli és ködös emlékét. Ja, hogy így mi marad a Jobbikból? Nagyjából semmi. Mert ha ezektől is megszabadulnak, akkor épp olyanok lesznek, mint az összes többi ellenzéki párt, akik ezen a gyékényen azért valamelyest hitelsebben árulnak. Sebaj. Nem kár értük. 

Augusztus 20-án érkezett a hír, hogy elhunyt a gyűlöletkampányok mestere, a Fidesz tanácsadója, Arthur J. Finkelstein. Az általa kidolgozott és a legalantasabb ösztönökre alapozó szisztéma azonban itt marad, nem áll meg. Nem állhat meg, nincs konszolidáció. A feltüzelt célközönség egyre éhesebb, csaholva várják az újabb és újabb gyűlölet-falatkákat. Volt már a magyar történelemben ilyen korszak, 950.000 honfitársunk halálával végződött.

A gyűlöletkampány roppant csábító, hiszen viszonylag rövid idő alatt lehet vele komoly sikereket elérni. Olyan mint egy autó, amivel a tükörjégen haladunk: amíg tapossuk a gázt, addig látszólag nincs baj, csak amikor szeretnénk megállni és rálépünk a fékre, akkor döbbenten tapasztaljuk, hogy a jármű nemhogy nem lassul, hanem épp ellenkezőleg, gyorsul. Engedelmeskedik a fizika törvényeinek, a saját tömege viszi előre. Ennek a példának a szemléltetésére - és úgy gondolom, hogy egyáltalán nem erőltetett a párhuzam - a legjobb példa a két világháború közötti Magyarország revíziós propagandája. Az tény, hogy a társadalom irányából volt egy elementáris erejű igény a trianoni békeszerződés bármi áron való megváltoztatására, de azért a közvéleményt az akkori politikai elit is tüzelte. Legkésőbb 1940-ben, az Észak-Erdélyt Magyarországhoz visszacsatoló második bécsi döntéskor a hazai értelmiség és politikai garnitúra józanabbik fele pontosan tudta, hogy mindezért hatalmas árat fogunk fizetni, azonban már nem lehetett megállni. A két évtizednyi "Nem, nem, soha!", "Mindent vissza!", "Egy falut sem hagyunk nékik!" szólamuk és rigmusok megtették a hatásukat, a közvélemény akaratával senkinek sem volt bátorsága szembeszállni. A végeredményt ismerjük, a második világháború tragikus következményeit gondolom nem kell részletezni.

Farkas Márton Attila a 24.hu oldalán megjelent írásában a közelmúltban azt fejtegette, hogy a társadalom alakítja a politikát és nem fordítva. Szerintem ez nem igaz, vagyis csak a megállapítás első fele. A politika, a mindenkori hatalom nagyban képes befolyásolni a közhangulatot, hiszen minden eszköze megvan hozzá. Pontosan érezzük a mindennapokban tapasztalható xenofóbiát és ebben komoly szerepe van a jelenlegi kormánypártoknak. Azonban ahogy az írásom elején is utaltam rá, ezen a járművön nincs fék, a tömeg nem csak befogadja propagandaüzeneteket, de egy idő után szinte várja a következő adagot. Ebből a helyzetből Orbán számára már nincs kiút, nem változtathat, nem állhat át a másik oldalra, hiszen az teljes arcvesztéssel járna.

A magyar társadalom többsége - és ez igaz az ortodox Fidesz-hívőkre is - valahol legbelül pontosan tudja, hogy a rendszerváltás óta eltelt huszonhét év összességében kudarc. Nem sikerült a felzárkózás, sőt, talán még távolodtunk is Nyugat-Európától. Az utolsó mentsvár, az egyetlen vigasz számukra az, hogy az országban nincs jelentős számú bevándorló, és nincs radikális iszlám sem. A kormánypártiak egyfajta vallásos áhitattal - és erre a miniszterelnök igen erősen rá is játszik - még abban reménykednek, hogy a történelmi távlatokban gondolkodó Orbán Viktor előrébb lát a nyugati politikusoknál, és hosszabb távon az ország a győztesek oldalára kerül. Tévednek. Hamarosan nagy árat fogunk ezért fizetni.

Néhány hónapja tagja lettem az egyik "Soros-bérenc" civil szervezetnek. Az alábbi írást csak erős idegzetűeknek, kormánypártiaknak pedig csak komoly lelki felkészülés után ajánlom.

Az első óriási sokk, ami egy ilyen szervezethez csatlakozni szándékozót, és ebben a magyarországi törzsi társadalomban szocializálódott egyént éri az az, hogy valóban nyitott. Bárki csatlakozhat, aki a szervezet céljaival egyetért és a nem nagy összegű éves tagdíjat befizeti.  Sőt, nemcsak hogy csatlakozhat, de kíváncsiak is rá és egy kávé melletti személyes beszélgetés alkalmával bemutatkozhat. Skandalum! És itt már látom magam előtt a feketetöves Fidesz-szavazó arcára kiülő kaján vigyort, de ki kell ábrándítanom: Nem, nem lecsekkolni akarják, mindössze arról van szó, hogy komolyan veszik küldetésüket és itt valóban számít az egyén.

Mindezen túl ezek a megátalkodottak nem csak hirdetik a nyitott társadalom ördögi eszméjét, de a saját kis közegükben meg is valósítják azt. Ugyanis a nyitott társadalom nem kizárólag a multikulturalizmust jelenti, hanem a valódi versenyt is. Így fordulhatott elő, hogy a közelmúltban munkatársat kerestek, és a szervezet közösségi oldalán az erre irányuló felhívásuk egy nap többször is szembejött a hírfolyamban. Pedig bizonyára az ott dolgozók - lévén budapesti értelmiségiek - mindegyikének lenne legalább egy ismerőse, akit be tudott volna ajánlani. És itt most időzzünk el egy pillanatra! El tudja azt valaki képzelni, hogy a Nemzeti Együttműködés Rendszerében egy-egy fontosabb pozícióra eséllyel lehet pályázni komoly kapcsolat nélkül, és kortól, nemtől, származástól teljesen függetlenül? Igen barátaim, a nyitott társadalom ellenzői nem kizárólag a más kultúrákból érkezőktől, de a versenytől is rettegnek. A zárt társadalom  a kontraszelektáltak paradicsoma, ahol a tudást, a teljesítményt ki lehet váltani a kapcsolatokkal. Amikor a magyar társadalom nemet mond a multikulturalizmusra, a nyugati értékekre, a liberális demokráciára, akkor egyúttal nemet mond a gyermekei és unokái teljesítményen, képességen alapuló boldogulására is, a kettő kéz a kézben jár. Nincs olyan, hogy a két modellből kiszemezgetjük azt, ami tetszik. Zárt társadalmat akarunk? Hát legyen, de akkor már most próbáljon meg mindenki valami befolyásos kormányzati kapcsolatot szerezni. Nem lesznek más kultúrák, nem lesznek muszlimok, de nem lesz - sok egyéb mellett - innováció, társadalmi mobilitás sem.

Hogy is szólt a Fidesz 1998-as választási szlogene? Van más választás: polgári Magyarország. Most is van más választás: nyílt társadalom, nyitott Magyarország.